Dutka Ákos: A fiunk (1908.) Mélázó szomorú lesz a fiunk, De tűzszavú, lázadozó ember; Boltíves fehér, nagy homlok alatt Félelmes, babonás, szomorú szemekkel. Add neki a bízó, büszke erőd, Harcokra született, fellobogó kedved, - Az én méla, örök bánatomat, Szomorúságom a lelkibe ne engedd. A szeme azért legyen az enyém, Hogy mindent színes, szent fátyolokba lásson, Ha megcsúfolják, ha robotba hajtják, Akkor is szeressen, higgyen, megbocsásson. Add neki a pogány szépséged is, A tűzimádó véred lobogását, Hadd legyen fegyvere az életre ezer, Silánynak, szegénynek soha, sose lássák. - Lutherán István: Levél anyámhoz... (1941.)
Édes szülém, szeretett jó anyám
Lelkem csüngött leveled Minden kis mondatán. Sajgó betűidtől Mit szíved könnyezett
Keblemben felocsult a múlt, S minden emlékezet. Soraid végén hosszasan tűnődtem Fájt a távollét, az idő Mely rohan felettem.
S ha néha-néha meg is pihentet Egy-egy gondolat, Koncként dobja az élet E drámával teleírt almanach. Bár e talajban már megragadt gyökerem Lombom árnyékának sátrát Sokszor csak keresem. tudod, jó anyám
A lélek úgy elkalandozik, A hazavágyástól vergődőn Sem itt, sem ott nem lakik.
Szomorkodom sorsotokon, Mely oly mostoha, Hogy a szegény nép élete Mártírság, golgota. anyám, itt is árva az árva, Gonddal kel, s fekszik a szegény Itt is verejtékkel kerül Asztalra a kenyér. Köszönöm anyám, Hogy írtál mindenről nekem, Szívem fáj, hogy pusztul Szegény magyar népem.
Itt is ritkul Amerika öreg magyarsága,
A fiatalokat meg elnyeli A nagy népek óceánja. Körös-körül mindenfelé egy fél világ gyászol, Teremtés koronája az ember
Hullák között gázol.
S felettetek az orkánnak Száguld bősz haragja, De reméljetek anyám, hogy fölvirrad A magyar föld szent új márciusa.
A széles pincelyukra dőlve Áll öt gyerek. Feszült inakkal lesve,
térden Bámulják, hogy süti a pék benn A kenyeret... Erős, fehér, nagyizmú karja A szőke tésztát megcsavarja S bedugja jól. Hallják pattogni a kenyérkét, Aztán a mosolygós, kövér pék Egy dalt dalol. Mind kuksol ottan, egy se moccan És a pirosló lyukra hosszan Néznek kívül. S ha holmi gazdag dáridóra A szőke, illatos cipócska Végre kisül; S a füstlepett gerenda alján Dalolni kezd a drága, halvány Kenyér-darab; És száll a tűz-ajtón az élet, Bús, árva lelkük is feléled A rongy alatt. Ruhájukat a dér befújta, De ég szemük és élnek újra, S csak néznek ők.
Rózsás orruk a rácsra nyomják S dalolnak, látva ezt a pompát, Bús fény-lesők. Imát dalolnak epedezve S úgy lehajolnak a kemence Szent fényinél, Hogy szétreped rajtuk a nadrág S elkapja lengő ingök alját
Fakó köntösben, hószín ménlován, álomban, éjjel, itt járt Ősapám, ruhája egyszerű,
díszt nem visel, de nagy szemében őserő tüzel. Dús hosszú fürtje barna, mint a föld, vasmarka kérges, nagy tusákra tört, süvegje mellett karvalyszárnya száll, előtte messze száz vitéz halál. Rézarca, mint a gondos est, nyugodt, - kacagni tán soha nem is tudott - nyakán feszülnek holló-vérerek, tömbmelle vulkán tengerek felett. Leszáll lovárul - tán Hadúr maga! - bronzajka mozdul s nem hallik szava, rám néz, szemembe, kezet fog velem, bús apa bús fiával, csendesen. Posted on 02/11/2009 11:29 AM
0 Comments versek
Fotelben
A napsütésben, a fotelben ülve
vágyaink amikor találkoznak,
sejtelmes csillogó tekintetedtől
a szenvedélyek vad táncot járnak,
ujjaid érintésétől, ahogy vadul
cikázik a testemen és simogatja
a keblemet, beleborzong a testem,
mint a kitőrő vulkán izzó lávaként
hömpölyög rajtam végig sisteregve,
arcom ettől lázrózsát fest az égre,
izzó kéjköröket rajzol a testemre,
mint viharos tenger a vágyaimat
felkorbácsolja, elszabadulnak
a vad indulatok amikor ajkam
az ajkadra tapad,
olthatatlan mámoros szenvedélyed
forró lángja éget magával ragad,
ezernyi apró kis sejtjeim
kéjesen rángatóznak, amikor
elmerülsz a mélyembe,
a testem szentélyébe ahová
férfiasságod bevezeted,
ahol a testem eggyé válik veled,
s öszetapadunk mint régmúlt
időkben az ősi kövületek,
őrületben hempereg a testünk
és önkívületlenül heverünk a
szenvedélyek égő vörös lángjában,
mámoros vad sóhajok szorításában,
hörgő ajkaink vad morajlásában,
amikor a testem ívben megfeszül,
és a kielégült kéjek, mámoros sóhajok
elcsukló hangján hangosan felnyögve
szállok veled a végtelen gyönyörbe.
__________________
Hagyd, hogy emlékezzem, hagyd meg a tegnapot, hagyd, hogy úgy gondoljam, kicsit még ott vagyok. Hagyd, hogyha megered, sírjak, mint az állat. Hagyd meg a mosolyod még egy kicsit nálam. Kérlek, hagyd, hogy éjjel, had ébredjek félve, hogyha nekem úgy jó, had szakadjak félbe. Hagyd, hogy úgy érezzem, szerettem valakit, kérlek, had gondoljam, szeretett valaki.
SEARCH |
Free Signup |
Members Area
